Messzi Liliom

Néha nem is lehet tudni, hogy milyen a szerelem és a világ. Vannak, akik örömmel gondolnak vissza a múltukra, és bizalommal tekintenek a jövőre... nos, én nem ebbe a csoportba tartozok, hiszen a lehető leggyorsabban elfelejteném a múltamat. Nem vagyok angyal.  Soha nem is voltam, és soha nem is leszek az, bár igaz ami igaz: tizenkilenc vagyok. Előttem az élet, a kacagás, a móka és a bulik. De elegem van. Belefáradtam a színházasdiba,hisz nem vagyok bábu, hogy a sors úgy rángasson, ahogy neki tetszik. Én, én vagyok. Még a sorsnak se vagyok más, még neki se változok meg. Nem tetszik? Békén lehet hagyni...
Minden egy esős délutánon kezdődött, amikor épp az iskola bejárati kapuján jöttem ki. Egyedül, mivel barátomöt perccel ezelőtt szakított velem a suli udvarán... a helyünkőn. Nem sírtam, mert valamiért már nem érdekelt. S különben is! Ha nem fájt az elvesztése, akkor ezek szerint már nem is szerettem, és így sokkal könnyebb az elengedés. A szívem legalább nem szakad meg, ez is valami.
Szóval, minden aznap történt. Hazaérve azt láttam, hogy apu megrakott börönddel megy el a kocsijával, míg anyu a konyhában zokog. A nappaliban meg csendesen meghúzodva a két húgom és az öcsém ült. Bátyám sehol, de mondjuk ezt már megszoktam. Intettem kisebbik tetsvéreimnek, majd felrohantam a szobámba. Ledobtam a cuccom, és egy övtáskába pakoltam a telefonom, a bérletem, a pénztárcam, az Ipodom, és megsem álltam a konyháig. Anyú elé álltam, de ő csak zokogott az asztalnak dőlve. Ez most nem érdekelt. Nem volt szabad, hogy érdekeljen, különben nekem annyi.
- Elmegyek –besétáltam a nappaliba, puszit adtam a kisebbeknek, majd kisétáltam az ajtón. Az utcán voltam, egyedül. Megint.  De nem sajnálkoztam, hiszen minek? Az életem romokban, épp a szökés határán vagyok, minek is sajnálkozzak? Ki tudna segíteni, ha ez csakis kizárólag az ÉN életem? Úgy van... senki sem tud. Mármint most nem. Nekem nem.

 
A szökés utáni nap másnapján hazamentem. Hiányzott a családom, a szobám, a barátaim, a cuccaim... Az egész addigi életem hiányzott. Öröm volt belépni a ház ajtaján, öröm volt látni a kistestvéreim és az anyukámat. De akkor tudatosult bennem, hogy apa tényleg elment, hogy mostantól tényleg nem lesz mellettem az apám. Megrémísztett. Sírni szerettem volna, de nem ment. Ez még jobban megrémísztett, és elkezdtem aggódni, hogy mi történt velem. Nincsenek érzéseim? Eltűntek? Hogyan, és mégis miért?
Aztán lassan megértettem az egészet: időre van szükségem, hogy felfogjam ezt az egészet. Időre. Tegnap jöttem haza az úgymond „szökésből”, és ma reggel mondta el nekünk anyu, hogy apu nincs többé... elmegy. Kérdeztem, hogy mi ennek az oka, de ő leintett, hogy még nem értenném. Tizenkilenc vagyok, és nem hat! Mondjuk a testvéreim még túl picik ahhoz, hogy felfogják az egészet... féltem őket. Főleg a húgaimat, akiknek mindenünk az ő drága-apukájuk. Vigyáznom kell most rájuk, és örökre. Féltem őket... nagyon.